Honvágy

Néha mikor kint sétálok az erőműben, felnézek és fölöttem szállnak el a piros hasú Boeingek, itt teszik meg az utolsó fordulót mielőtt végleg a cél felé indulnak. Ilyenkor mindig odaképzelem magam, elképzelem amint 800 méterre vagyok a földtől, a talpam alatt nincs más csak a műanyagpadló, kábelek és fémlemez, alatta pedig a mélység. Elképzelem amint szállok haza, már csak néhány óra választ el attól hogy együtt egyem a vasárnapi ebédet a családommal, szüleimmel, testvéremékkel, mellettem üljön Angi és meséljük közösen a családnak az élményeket, amiket együtt itt átéltünk. Várom azt hogy a szüleimet megölelhessem a reptéren, beülhessek Ferihegyen a kocsiba és utazzak velük hazáig, megérkezni a helyre ahol felnőttem, ahol az utcán fociztam a bátyámmal. Belépni a kertbe meglátni a kutyáinkat akikkel annyit törődtem hogy mennyire örülnek az embernek, belépni a házba ahol 25 éven át éltem, megérezni az otthon illatát. Belépni a régi szobámba ahol annyi időt töltöttem régen.

Másnap találkozni a barátokkal, meginni velük egy sört, mesélni és hallgatni őket.
Végig sétálni a városban ahol felnőttem, ahol annyi pont van ami emlékeztet valamire.
Találkozni "Röfivel" és jól meggyomrozni, meghallgatni amint ő is mesél nekem, bár nem értem.

Mikor látom a repülőket és végigszaladnak rajtam ezek az érzések pár másodperc alatt, ekkor mindig már csak azt számolom hány nap van még addig amíg hazaérek.

Ez a honvágy...